BEVEZETÉS MEGJEGYZÉS NÉLKÜL

(de azért gondolkodj, magyar!)

Irodalmi adalékok az élethez...

FEKETE ISTVÁN: ZSELLÉREK (részlet)

"...  Laci  minden  délután  nálam  volt.  A  március  már  ránk  lehelt  a  szőlők  felől,  de  ez  a tavasz mégis mintha burokban lett volna. Amikor a leckével végeztünk, sietve kísértem Lacit haza, hogy még sötét előtt otthon legyek.

Kinyírt tarkójú, barkós idegen emberek hangoskodtak kis csoportok között.

-  Csak  ez  segít  már,  emberek!  Csak  a  proletárdiktatúra!  Akkor  hallottam  ezt  a  szót először.

- Teljes egyenlőség, vagyonfelosztás, proletárhadsereg, a dolgozók uralkodása! Aki here: az pusztuljon!

- Nem nagyon sietnek pusztulni - mondta valaki -, van még elég.

- Majd segítünk nekik.

Csendes fahangon mondta ezt egy oroszsapkás ember, mégis mindenki odanézett. Én is. Hosszú fejű, sápadt arcú ember volt. Szemei, mint a jég, mégis valami ugrásra kész indulat lobogott bennük. Valami kegyetlen megszálltság. Nem nézett senkire, amikor beszélt.

- A proletariátus győzni fog az egész világon. De ehhez erősnek kell lenni. Gondoljatok éhező gyermekeitekre, megrokkant apáitokra, megbecstelenített asszonyaitokra...

- Az én feleségemről ugyan ne mondjon ilyet!... Ez nem Oroszország! - mondta egy kis fekete ember, de a tányérsapkás meg sem hallotta.

-  ...  ezért  fizetni  kell.  Vérrel.  Húztatok-e  fel  egyetlen  embert  is  ebben  a  városban?

Megforgattátok-e  egyetlen  népbolondító  papban  a  kést?  Hány  aranycsillagos  fenevadat állítottatok a fal mellé?... Egyet se! Márpedig ezzel kell kezdeni. Ezekkel a kutyákkal kell megtrágyázni  a  vetéseket,  mert  amíg  ezek  lélegzenek,  nem  lesz  proletárboldogság  ezen  a  földön. Ha féltek, magatok vesztek el. Fegyvert kaptok. A diktatúra a tietek. Ha tanács kell, itt vagyok. Azért jöttem Oroszországból.

- De most még nincs proletárdiktatúra - mondták.

- Ma még nincs, de holnap már lehet. Fel kell készülni.

Úgy  mentem  haza,  mint  a  megigézett.  Annak  a  rettenetes  embernek  a  hangjában lenyűgöző, látnoki erő volt. Borzalmas hit a vérben és halálban. Másról nem is beszélt. Eddig csak kenyérről és munkáról volt szó. Munkát! Kenyeret! - kiáltott mindenki. Ennek csak egyszava volt: halál!

Szokás  szerint,  Lacival  utolsónak  jöttünk  ki  az  osztályból.  Amint  lefelé  megyünk  a lépcsőn, Harkát látjuk az igazgató úrral. Harka felindulva mond valamit, egymásra néznek, és hosszan kezet fognak, mintha ígéretet tennének. Önkénytelenül megálltunk.

Harka kiment aztán, az igazgató pedig fáradtan belépett szobájába. Valami  nagy  csend  maradt  utánuk,  melyben  alig  koppantak  lépteink.  Mi  történhetett?  A hirdetőtábla fekete keretében egy nagy plakát: "A kormány átalakult Tanácsköztársasággá."

- Mi az a Tanácsköztársaság? - kérdezte Laci.

-  Nem  tudom.  Majd  megkérdem  Tamás  bácsitól.  De  Tamás  bácsi  se  tudta,  senki  se tudta...

A Csikár úr-féle nagy Tanácsot új emberekkel cserélték ki. Ezek Pestről jöttek és már a Tanácskormány emberei voltak. "A régi garnitúra rossz volt és öreg - írta a helyi újság -, az új emberek majd megmutatják, hogy kell ma dolgozni."

Másnap  egy  páncélvonat  futott  be  az  állomásra.  Ágyúit  a  városra  szegezte.  Egy-két géppuskát a város forgalmasabb pontjain állítottak fel.

- Mit akarnak ezekkel a géppuskákkal, öcsém? - kérdezte a városi altiszt. - Örülünk, ha nem látunk ilyent!

- Hogy az ilyen naplopónak szétlőjük azt a tököt a nyakán, amiről azt hiszi, hogy fej...

- Hallja, velem nem lehet így beszélni!...

Az altiszt még akart valamit mondani, de a katona úgy vágta állon, hogy sapkája elgurult,

Ő pedig csak eldőlt a fal mellett.

- Mi az itt? - jött oda egy rendőr. - Ki bántotta ezt az embert?

- Jó lesz, ha elhordja magát, apám! - és kivette revolverét.

Ha hozzám lép, lelövöm! A rendőr sietve elment.

A páncélvonat úgy állt a város mellett, mint egy szürke rém, mint egy nagy hüllő, amely felett rémes hírek szálltak, és vérszag párolgott...

Az éjszakák reszketően mélyek lettek. Valami borzalom úszott a gondolatok alatt, amiről azt hittük: talán nem igaz... De a suttogás megindult, és a helybéli újság is sűrűn adott hírt ellenforradalmakról, melyeket "vérbe folytottak".

Közben  csatáztunk  a  csehekkel,  akik  pedig  -  Tamás  bácsi  szerint  -  nagyon  akarták  a békét.  Csatáztunk,  és  győztünk.  Az  ellenséget  visszaszorítottuk.  Az  ütközet  egész  nap tombolt,  és  hadaink  vesztesége  egy  halott  volt.  Egy  ember.  Egész  napi  hatalmas  harc  után. Nem értettem. Ennyi nálunk búcsúkor szokott lenni!

De azért a tavaszi vásárt megtartották. Nappalra, mintha elültek volna a rémek. Tele volt a vásártér. A zsibongás csak olyan volt, mint máskor. Az ökrök nyugalmas szeme úgy nézett a sokadalomba, mint máskor, és az emberek már megtanulták, hogy a fehér pénz is: pénz.

Volt azért még olyan is, aki zúgolódott.

- Ezért a marháért még kékben is megadhatna ezer koronát. Nemhogy fehérben...

- Van ez is olyan jó pénz - mondta a kupec.

- Ha magának jó, hát tartsa meg!

A kupec lármázni kezdett.

- Mi van itt? - kérdezte egy katona.

- A pénzt szidja ez a paraszt. Meg a kormányt...

A  katona  megrántotta  az  ember  kabátját.  -  Maga  merte?  Az  öreg  paraszt  végigmérte  a katonát.

- Vedd el a kezed, fiam, mert ez a lajbi ki van fizetve!...

A katona ordított:

- Vigyázz, zsíros paraszt, mert úgy lógsz, mint a véres hurka! Vége a régi világnak...

A katona mellbe lökte az öregembert.

Az ember megtántorodott, de nem esett el. - Megütöttél, kutya? - és botjával végigvágott a katonán.

Ekkor már tömeg nőtt körülöttük, a kupec pedig öt revolveres katonával jött vissza.

- Itt van! - mondta. - Bottal vágta fejbe, szidta a kormányt és a pénzt, nyilvánosan.

Közrefogták az öreget: - Előre!

- Elmegyek én a törvénybe, ha köll. Bíró János a nevem, Antalosrul, de az ökröket most

nem hagyom. Várjanak, amíg visszajön az asszony...

Olyat lódítottak rajta, hogy felbukott.

- Előre!

-  Hát  majd  ezt  is  megmondom  a  törvényben.  Emberek  maguk?  Sógor,  vigyázzon  az ökrökre - kiáltotta valakinek -, amíg az asszony visszajön!

A csizmás, gatyás öreg paraszt támolyogva ért a páncélvonat mellé. Arca lila volt már.

Az  állomáson  túl  folyt  a  patak,  melyben  fürödni  szoktunk.  Partján  füzek  álltak,  és  most apró rügyeiket nézegették a víz zöld tükrében.

Itt ült össze a vésztörvényszék.

- Ütöttek, uram, rúgtak ezek a kutyák...

- Csend! Mit mondott maga a kormányról?

- Semmit. A pénz felől szóltam, de azt sem úgy...

- Szidta a kormányt, szidta a pénzt. Azt mondta, jobb volt a régi világ, és fejbevágott. Itt van! - és a katona levette fejéről a sapkáját.

- Majd én elmondom a törvényben, hogy volt...

- A törvényszék itt van.

- Itt?...

- Elismeri, amit ez a katona állít, vagy hozzunk tanúkat?

-  Minek  a  tanú?  Olyanformán  volt.  Ha  megbüntetnek,  hát  megbüntetnek,  de  engem  ne taszigáljon senki...

Felállt egy ember a tábori székről.

- Bevallotta! A tanácskormány élete: a hitele és a pénze. Aki ebbe belegázol: az életünkbe gázol. Ez az ember ezt tette. Mit érdemel?

- Kötelet!

- Még egyszer kérdem: Mit érdemel?

- Kötelet!

Az  öreg  paraszt  csak  állt  és  nézett.  Játszanak  ezek  itt  vele?  Árokparton törvénykeznek?

Micsoda komédia ez? Majd szól nekik, hogy büntessék meg, ha már haragjában rosszat szólt, de eresszék most már el. Az ökrökre eddig már jött vevő. Az asszony még elpotyázza azt a két szép állatot... Könyörgőre fogta a dolgot: - Tiszt uram - csak így szólok, mert nem látom a  sarzsiját  -,  értem  én  a  szót.  Nem  tagadok  a  törvényben  sem  semmit,  de  most  már eresszenek!

- A kezét hátra kell kötni! Engedelmesen előre tartotta a kezét.

- Így is lehet, ha ez még hozzátartozik... Hátracsavarták kezét, és megkötötték.

A páncélvonat egyik ajtaja kinyílt. Álmos, vörös szemű ember csúszott le a földre. Kötél volt a kezében. Fogai kilátszottak, mint a nyúlnak. Dülöngött egy kicsit, és a földet nézte.

-  Vigyétek!  Majd  a  többi  kutya  megtudja,  hogy  a  proletárdiktatúra  hogy  bünteti,  aki belénk rúg!

- Uram!

A patakparton már sűrűn álltak az emberek. - Csak nem akasztják fel?

- Fenét! - mondta valaki. - Ráijesztenek az öreg parasztra. Eztán majd befogja a száját.

De a gondolatok közt dermedés nőtt. A hurok már ott lógott az egyik fűzfa ágán, és egy ládát tettek alá. Körülötte katonák feltűzött szuronnyal.

Az öreget bevezették a körbe.

- Álljon fel erre a ládára! Tanácstalanul körülnézett. Aztán a földre. Mit akarnak ezek? Magasságos Isten! Kik ezek?

Olyan idegenek, olyan komorak. Szemükben a valóság kegyetlen varázsa. Nem igaz... hát, hogy lehetne igaz?...

Feldobták  a  ládára.  Amikor  felegyenesedett,  már  nyakában  volt  a  kötél.  Szemében  csak ekkor  csillant  meg  a  halál  közelsége.  Le  akart  ugrani,  de  a  hóhér  erősen  fogta.  -  Mindjárt kapálódzhatsz! - és fogainak fehér ínye látszott.

Az  öreg  szemei  irtózatosak  lettek.  Még  küzdött.  Átkiáltott  a  patakon:  -  Emberek, emberek! Ne hagyjatok!...

A tömeg mozdulatlan volt. A halál igézete összeszorította torkukat. Lábaikba ólom futott.

A kiáltás átreppent a víz felett, és elenyészett.

- Isten!

A fűz vastag ága megrándult, és himbálódzni kezdett. A remegések végigfutottak a fán, de egyre fogytak. Aztán csend lett. A patak vize s az emberek aztán szétfutottak a hírrel.

A katonák visszamentek a páncélvonathoz. A hóhér odaballagott a magas emberhez, ki a tábori széken cigarettázott.

- Rendben van! Az fel se nézett.

- Lefekhetsz, Bika! Majd szólunk, ha lesz valami.

Az az ember aztán egyedül maradt. Később felkelt, eldobta cigarettáját, és oda se nézett a fára, melynek vastag ága görnyedten tartotta Bíró Jánost Antalosról.

Ennek az embernek hosszú, sápadt arca volt, és orosz tányérsapkát viselt.

Úgy  ültem  a  szobámban,  mintha  temetőben  lettem  volna,  és  körülöttem  csupa  megásott sírgödör.

- Hogy tudta ezt, Tamás bácsi, végignézni?

- Magam sem tudom. Ott voltam a vásárban. Láttam a ribilliót, aztán csak mentem velük, mint  a  megrontott.  Így  volt  ez,  fiam,  az  Isten  pusztítsa  el  a  gazembereit...  -  sóhajtott,  és kiment a szobámból.

Sokáig  nem  tudtam  elaludni.  Álmomban  riadoztam,  vergődtem.  Széles  utat  láttam, melynek  két  partján  úgy  álltak  a  jegenyék,  mint  a  ciprusok  a  temetőben.  Egy  asszony  jött rajta, arcát kötényébe temetve és utána szelíd szemű, gazdátlan két magyar ökör.

Elmentek mellettem, és elvesztek a sötétben.

A jegenyék halkan zúgtak, az éjszaka beborított eget-földet, és úgy éreztem, sohase lesz virradat.

Szinte betegen ébredtem. Álmom bennem reszketett még. Ablakom alatt világosodott már a város, és világosodtak gondolataim...

A  kenyér  kisebb  lett,  a  munka  kevesebb,  a  ruha  drágább,  és  még  szólni  sem  lehetett.

Egyesek megpróbálták, de hamar elhallgattak...

Elnémult  minden,  csak  a  suttogás  szállt  embertől  emberhez.  Szolnokon  ezt  tették, Kalocsán  azt.  A  parlament  pincéjére  úgy  gondoltak  az  emberek,  mint  egy  vágóhídra,  hol iszamlósak a lépcsők a vértől, és határtalan mélységekbe hullhat a képzelet.

Pest  vonaglott.  Éjszakájában  teherautók  dübörögtek,  nem  tudni,  honnét  és  nem  tudni, hova. Ha valaki eltűnt: nem beszéltek róla. Vigyázni kellett a szóra is.

Az elégedetlenség nagy volt, de a bizalmatlanság és rémület még nagyobb. A napok pedig egymásba nyúltak. Az Idő ment véres terhével.

Egyik reggel apám toppant be.

- Beszaladtam. Hogy vagy? Vigyázz magadra! Sehova ne menj! Majd csak elmúlik.

- Szeretnék már otthon lenni.

- Nem sok örömed lesz benne. Cserék ma ott az urak. Meg a Compók.

Tamás bácsinak igaza volt. Otthon  is  három-négy  ember  uralkodott  a  falun;  mely  éppen  olyan  bódulatban  és  beteg  tehetetlenségben feküdt a földön, mint maga az egész ország. Mintha a háború minden vért és minden akaratot kivett volna belőlük.

Lacival mindennap együtt voltunk. Az iskolában egymás mellett ültünk, mert ott most sok mindent lehetett.

-  Válassza  meg  mindenki  a  helyét,  mert  a  köztársaság  a  tanulónak  is  ad  annyi szabadságot, hogy amellett üljön, aki mellett akar! - mondta Gyenge igazgató úr, mert a régi igazgatónk beteg lett, és a Közoktatásügyi Népbiztosság őt tette igazgatóvá.

Így került Laci mellém, az első padba.

Koltóy tanár úr csodálkozna, ha most belépne. De Koltóy tanár úrról semmi hír...

Ekkor már benne voltunk a nagy felelésekben, mert az idén vizsga nem lesz. Lezárják az osztályzatokat, és vége.

Prézli  méltatlankodott:  -  Még  az  utolsó  lehetőséget  is  elveszik.  Tavaly  is  a  vizsgán javítottam...

- Csak te ne beszélj, Prézli! Nektek most jól megy...

Prézli szó nélkül karon fogott bennünket. - Ide hallgassatok! De becsületszóra!

Ünnepélyesen kezet fogtunk.

-  Tegnap  volt  nálunk  Mayer  bácsi,  a  mészáros,  Hircsák  bácsi,  a  szabómester  és  Herke bácsi, az építőmester. Azt mondták, ezt már nem bírják tovább...

- ők nem, de a segédek annál jobban, meg a munkások... - Ne bolondozz, hiszen róluk van  szó.  Azt  kívánják,  hogy  a  mesterek  mondják  meg  végre,  hogy  legyen  vége  ennek  a marhaságnak.  ők  dolgozni  fognak,  mert  dolgozni  akarnak.  A  felvonulásokból  nem  élnek meg. Egyszóval a segédek és munkások zúgolódnak. Azt hiszitek, nekik jól megy? Fenét! ők vannak legrosszabbul, és megéri őket csitítani, hogy hallgassanak, úgyis összedől magától az egész... Most legalább tudjátok - fejezte be Prézli az előadást.

Tehát a munkások is zúgolódnak már! ők is mást akarnak..."

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

Oldal: 1919 VÖRÖS TERROR
KAPOSVÁRI KÖZÖSSÉGI TÜKÖR - © 2008 - 2026 - kaposvaritukor.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat